Mikulásból, Jézuskából gyakorta válik nevelő célzatú aduász. Ám az ünnepek lélektana jóval összetettebb. Kispál Gergely pszichológust a gyermeki hiedelmek megőrzéséről, az adventi stresszről és az ún. „karácsonygénről” is kérdeztük.

hirdetés
hirdetés

Ön meddig hitt a Mikulásban? Emlékszik még, hogyan jött rá, az egész csak illúzió?

Nem illúzió! Egy gyereknek – amíg hisz a Mikulásban és társaiban – ez maga a valóság. Hasonlóan a gyermeki szerepjátékokhoz, amikor tényleg ő a hercegnő vagy a szuperhős, legalábbis amíg tart a játék. Ez rendkívül fontos a gyerekek számára. Én magam máig fel tudom idézni azt a pillanatot 7 éves koromból, amikor édesanyám – véletlenül vagy sem – elszólta magát, és kiderült, hogy a valóságban, tehát a felnőttek valóságában, nem létezik a Mikulás.

Hogyan lehet fenntartani, és egyáltalán miért fontos megőrizni a karácsony varázsát a gyermek személyiségének fejlődése szempontjából?

Az úgynevezett mágikus gondolkodás elkerülhetetlen fejlődési szakasz. A gyerekek körülbelül 5-6 éves korig nem képesek arra, hogy a világ ok-okozati összefüggéseit átlássák. Ezért saját elméleteket gyártanak maguknak, amik segítenek nekik eligazodni a világban. Ezek az elméletek meglepően szívósak.

Például nem ritka, hogy egy kisebb gyerek még akkor is hisz abban, hogy a Mikulás hozza az ajándékot, ha véletlenül meglátja a szüleit előző este a csizmák körül ólálkodni. Ilyenkor egyszerűen beépíti a látottakat a hiedelemvilágába, például azzal a magyarázattal, hogy a Mikulás megkérte a szüleit, hogy kezdjék el kihelyezni az ajándékokat, amíg ő leparkolja kint a rénszarvasokat.

Akkor nem kell aggódnunk azért sem, ha már októberben kipakolják a boltokban a karácsonyi dekorációt? Nem csorbul gyermekeink hiedelemvilága?

Nem mondom, hogy nem aggasztó ez a tendencia. November elején betértünk egy bevásárlóközpontba a 2 éves fiammal, mikor meglátta a fényfüzéreket, megszólalt: „Apa, karácsony van!” Érdemes ilyenkor a könnyen adaptálható, a család egyedi, ünnepi szokásaihoz kapcsolódó történeteire hagyatkozni.

És ha a szülők, nagyszülők nevelési – csúnyán mondva – zsarolási célokra használják a gyermek hitvilágát? „Ha rossz vagy, nem jön el, vagy nem hoz ajándékot.” Baj, hogy manipulációra használjuk szegény Mikulást és a Jézuskát?

Egyáltalán nem szükséges a gyermeket zsarolni. Más kérdés, hogy szabad jutalmazni és büntetni. Ez akkor a leghatékonyabb, ha időben, közvetlenül a cselekedet után történik. Februárban elkövetett csínytevés miatt virgácsot adni december 6-án már nem ér, de attól tartok, hogy már a december 5-i rosszalkodás miatt sem. Még a felnőttek agya sem kapcsolja össze a cselekedetet egy későbbi következménnyel, ezt a gyermektől is képtelenség elvárni.

Mivel a Mikulás és a Jézuska a mi kultúrkörünkben igen fajsúlyosak, a gyerekek is nagy jelentőséget tulajdonítanak nekik, de folyton folyvást ne traktáljuk őket vigyázó szemeikkel. Amennyiben mégis ehhez folyamodunk, azt ajánlom, a pozitív megerősítést kommunikáljuk, az ugyanis sokkal sikeresebb: a kívánt viselkedés erősítése jutalommal egy egylépéses kognitív folyamat, míg a nemkívánt cselekedetért a büntetés kilátásba helyezése már nehezebben feldolgozható a gyermek – és egyébként a felnőtt – agyában is.

Mitől függ, hogy valaki szereti-e a karácsonyt? A neveltetéstől, vagy van valamilyen személyiségjegy, egy „karácsonygén”, ami meghatározza az ünnepekhez való hozzáállásunkat?

Ezek kizárólag tanult dolgok. A gyerekek a családban sajátítják el az ünnepi szokásokat, és ezekkel együtt az ünnepekhez, az ünnepléshez való hozzáállást is. Később ezeket a szokásokat, beállítottságokat viszi tovább a saját családjába, nyilván egy személyes, esetleg módosított változatban.

A genetikában egyébként tényleg létezik egy Christmas-, azaz „Karácsony”-faktor nevű fehérje, de ez nem az ünnepekhez való hozzáállásért, hanem a vérzékenységért felelős. Nem is az ünnepről, hanem egy Stephen Christmas nevű fiúról nevezték el, akiben az ötvenes években diagnosztizálták ezt a betegséget. Az persze más kérdés, és nagyon érdekes, hogy az évszázadok során egy családra hogyan és miért ragadt rá éppen ez a vezetéknév.

Az ajándék örömét mikor váltja fel az ajándékozás öröme, vagy nem korfüggő ez sem?

Ez megint csak egy tanult dolog. Már egészen kicsi gyerekeknél meg lehet figyelni az ajándékozás örömét. Ehhez nagyon fontos, hogy milyen mintát látnak a családban, hogy a szülők és a többi családtag hogyan viszonyul az ajándékokhoz, ajándékozáshoz.

Az ajándékozás titokzatossága, varázsa ott dől meg, amikor a nagymama vagy a szülő fog egy borítékot és belerakja a pénzt.

Ki kell-e húzni minél tovább, kamaszkorig, vagy eleve meg kell-e akadályozni, hogy az ajándékozás szimpla „vegyél, amit akarsz” felszólítássá változzon?

A lényeg a hozzáállás, és hogy mit akarunk kifejezni az ajándékkal. Egy jól választott tárgyi ajándékkal azt üzenjük, hogy gondolkoztunk azon, hogy az illetőnek mi tetszene. A pénzzel pedig, hogy azt szeretnénk, válasszon magának valami olyat, ami igazán fontos vagy tetszik neki. Én nem gondolom, hogy a kettő közül a nem pénzes ajándék minden esetben magasabb erkölcsi szintet képviselne. Pláne távoli rokonok, ismerősök esetében a pénz lehet egy jó választás, főleg, ha egy kedves lappal, néhány személyes sorral kísérjük. Ez mindenképpen szerencsésebb, mint egy olyan tárgy, ami a megajándékozottnak nem tetszik, esetleg ciki.

Én magam is jól emlékszem az ilyen ajándékokra, meg főleg arra a kellemetlen érzésre, amikor ezekért még hálálkodni is kellett. Ezt szerintem nyugodtan el lehet kerülni. Az más kérdés, ha a pénzajándék a szülőktől érkezik, akik elvileg jól ismerik a gyereküket. Itt érdemes nagyon elgondolkozni azon, hogy mit is üzenünk vele. És akkor ne feledkezzünk meg a nem tárgyi ajándékokról. Például lehet egy közös élményt is ajándékozni. Ez gyakran sokkal személyesebb, mint a huszonharmadik tárgy.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szülők számára az advent a külső nyomás, a megfelelési kényszer miatt nem a legfelhőtlenebb időszak. Milyen mértékű az a stressz, ami még elfogadható? Hol húzzunk határt?

Ahelyett, hogy azt kérdezzük magunktól, hogy “Mi mindent kell csinálnom?”, érdemes azzal kezdeni a karácsonyi készülődést, hogy “Milyen ünnepet szeretnék?”, “Mi a fontos nekem?”. Listát is készíthetünk erről. Majd második lépésként átgondoljuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a listán szereplő kívánt eredmények megvalósulhassanak.

Persze nagyon nehéz kiszabadulni a családi szokásokból, mások elvárásainak a béklyójából, de megér egy próbálkozást. Egészen szokatlan megoldások is születhetnek, például egyre több család utazik el egy szép helyre csendben ünnepelni, az otthoni főzés-evés-ajándékozás-rokonlátogatás végtelennek tűnő sorozata helyett. Ez egy eléggé egyértelmű, földrajzi értelemben vett határhúzás.

De természetesen az otthoni ünneplésnek is megvan a varázsa. Itt a határok meghúzása nehezebb, mert sok családban nagyon magasak az elvárások. Érdemes fejben végigvenni a következmények láncolatát, hogy rájöjjünk a stressz valódi gyökerére. Például így: ” – Nem lesz már időm elkészíteni a süteményt. – És akkor mi van? – Nem lesz tökéletes hatfogásos vacsora. – És akkor mi van? – Megjegyzést fog tenni az anyósom. – És akkor mi van? – Azt fogom érezni, hogy nem vagyok tökéletes anya.” Nos, akkor ebben a példában erről szól a dolog.

És itt el lehet gondolkozni azon, hogy valójában mitől is leszek jó családanya vagy -apa. Tényleg a tökéletesen elkészített vacsorától vagy az anyós értékítéletétől? Vagy esetleg mégis inkább attól, hogy a szeretet ünnepén – meg természetesen az év többi napján is – képes vagyok szeretet adni és elfogadni?

Kispál Gergely pszichológus, pszichodráma-vezető. Klinikai pszichológus mesterdiplomáját a holland Leideni Egyetemen szerezte. Tanulmányait Leidenben, Hagenben (Németország), Kolozsváron és Bernben végezte. A Magyar Pszichodráma Egyesület etikai bizottságának tagja.